Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
rubina

Alig egy héten múlt a boldogságom?

rubina · 2 napja
Egy vidéki nagyvárosban élő, jelenleg 43 éves nő, egy majdnem felnőtt lánnyal és férjjel ellátva. Látszólag ez teljesen szokványos. 
A férjemre 2010-ben rátört amolyan kapuzárási pánik. Pszichés problémák is gyötörték, a családi élet kötelékeit nem bírta. Az ebből adódó konfliktusokat megelégelve a megtakarított pénzünket egy garzon vásárlásba fektettük és ide költözött. Nem váltunk el. Maradtam a 10 éves lányommal és a kérdésekkel, hogy hogyan tovább? A férjem rendszeresen megjelent látogatóba, a vita és a veszekedések elmaradtak, mondhatom, hogy kellő távolságból tiszteltük egymást. Ennyi. Tettem a dolgom, neveltem a gyerekem, dolgoztam, időnként barátnőkkel megváltottuk a világot és a kedvenc zenekarom koncertjeire jártam, ha épp elérhető távolságban volt a haccacáré. Rajongótársaim jórészét már régebbről ismertem, de új értékes barátságokra is sikerült szert tennem.
Ebben a jeles társaságban tűnt fel Krisztián, aki velem egykorú, elvált, a fia annyi idős, mint a lányom, így közös téma akadt bőven beszélgettünk, sokat viccelődtünk. Szimpatikus helyes fiú, amolyan galamblelkű, volt aki „nyálasnak” vélte, de bennem egy nagyon pozitívan kép alakult ki róla. 
Aztán 2011. október 1-én a közösségi oldalon jött egy  barátságos hangvételű levél. Ő írta. Innentől szinte naponta váltottuk a leveleket, naplószerűen, kivel mi történt, miről hogy vélekedik, vagy csak épp a gesztenyesütés fortélyait vitattuk meg. Vártam a leveleket, színt hozott a szürke hétköznapokba. Lassan haladtunk, de nagyon sokat tudtunk a másikról. 
2012 májusában egy munkahelyi rendezvény kapcsán több napra Budapestre cuccoltam és találkát beszéltünk meg.
Az egyeztetettek szerint jött értem. Gellérthegy, séta, nagy nevetések, sztorizgatások, egy-egy ölelés. Felvetette, hogy együnk nála valami gyors vacsorát.  Nem volt se ellenvetésem, se félnivalóm, tudtam, hogy rendkívül jól nevelt úriember és csak addig fog elmenni, ameddig én engedem. De már akkor megdobbant a szívem. Az este a kellemesnél jobbra sikeredet. Közel kerültünk egymáshoz, a levegőben volt, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Másnap ismét találkoztunk, akkor más csak hozzá mentünk. Innentől egyértelművé vált, hogy a kapcsolatunk már nem szimpla levelezős haverság. 
A lelkem sok éve meghalt, arra, hogy beleszeretek valakibe egy lyukas garast nem adtam volna. De megtört a jég, ez a fiú megtörte. Fülig szerelmes lettem belé. Érzésem szerint ő akkor még csak „bejöttem nála” szintig jutott.
A köztünk lévő 124 km és a gyermekeink általi kötelezettségeinknek való megfelelés nem táplálta a kapcsolat egyről-kettőre alakulását.  Egyikünk sem volt jó fizetéssel megáldva, így az utazás költségét némi nadrágszíj behúzással kellett kigazdálkodni. A levelezés és a telefonálás mindennapos rutinná nőtte ki magát. Az együtt eltöltött órák, ritkán napok, kivétel nélkül tartalmasra sikeredtek, erőt és feltöltődést adtak, minden percét élveztük és kihasználtuk. Kedves volt, figyelmes, türelmes és emberi. 
Így múlt el az életünkből két és fél év. Nem egyeztünk meg semmiben, nem tűzünk ki célt. Talán itt követtük el az első hibát. Igaz néha beszélgettünk a jövőről, pl. hogy ő még nagyon szeretne családot, gyereket és ettől én sem zárkóztam el, én is vágytam rá, de a beszélgetéseket tényleges tett soha nem követte. A fővárosba költözés is régóta terítéken volt nálam, de a lányom ettől eléggé ódzkodott, amolyan nehéz kiskamaszkorát élte.  Megjegyzem én még mindig férjnél voltam, de nem ez volt a fő kerékkötője a kapcsolatunknak. Éreztem, hogy szeret, mondta is, de ugyanakkor sok esetben az ő programja miatt maradt el találkozó. Megesett, hogy 6 hétig nem láttuk egymást, aztán már több mint két hónapig se. Eleinte sírt a szám és keseregtem, hangot is adtam elégedetlenségemnek, de mindig türelemre intett. Egy idő után már nem panaszkodtam, nem akartam elrontani azt a kis időt is, ami nekünk jutott.
2014 őszén a férjem felvetette a visszaköltözés és közös életvitel lehetőségét. Első gondolat, hogy nem! Akkor voltam pont 40 éves, a lányom újdonsült gimnazista, ott lebegtem egy párkapcsolatban, de talaj nem volt a lábam alatt. Aztán jött a szikra, hogy ideje lenne normálisan élni, családban. Szégyen ide, vagy oda, nem tagadom, érveim a piszkos anyagiakhoz is köthetőek. Két keresetből és egy albérlet bevételéből csak tisztesebben tudom nevelni a lányomat, mint egy fizetésből. Végül igent mondtam. Nem fűztem nagy reményeket, az újrakezdéshez, a bizalom, mint olyan is már rég a múlté volt.
Krisztiánnal a döntésemet telefonon közöltem. Tudtam, hogy csalódott lesz és valami olyat vártam, hogy „szép volt, jó volt, köszönöm ennyi” de ami ezután következett arra nem számítottam. A hír hallatán összeroskadt. Borzasztóan éreztem magam. Gyakran beszéltünk és írtunk, de majd a szívem szakadt meg érte. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen mély érzései vannak irányomba. A szellemet már nem tudtam visszahívni a palackba, megpróbáltam. Az ismeretségünk egész ideje alatt soha nem veszekedtünk, vitatkoztunk és még egy tisztességes nézeteltérés sem terhelte a viszonyunkat. Ha elcsépelt, de pontos hasonlatot akarok „akkor úgy voltunk, mint a borsó meg a héja”. Szinte betege lett a kialakult helyzetnek, meg én is, de tartottam magamat és benne is a lelket. 
Felajánlotta, hogy megvárja, amíg a lányom fenő. Ezt nem fogadhattam el, 4 év olyan sok időnek tűnt akkor és annyira önzőnek éreztem volna ezt a kérést. Bíztattam, ha még családot szeretne, keressen ehhez megfelelő alanyt, ez nem volt valami őszinte, mert a lelkem mélyén kicsit bíztam benne, hogy pár év és én lehetek a befutó. Hetente beszéltünk, leveleztünk. Ugyanúgy tudtunk mindent a másikról, mint azelőtt. Folyton bizonygatta az irántam érzett szerelmét, nagyon mély és érzelmes leveleket írt. Én meg hárítottam. Időnként találkoztunk, összefutottunk, ha éppen a fővárosban volt dolgom, vagy egy-egy rendezvény kapcsán. Ekkor szintén szerelméről vallott és mély érzéseit ecsetelte. Vártam is ezeket az alkalmakat, de ugyanakkor féltem is tőle, mert nem tudtam jól kezelni a helyzetet, a szeretete sokat jelentett és jól esett. Ambivalens érzések alakultak ki bennem. 
Itthon sem volt éppen rózsás az élet. Csendesen, de nagyon ridegen éltünk egymás mellett. Vettünk egy nagyobb lakást, mert a férjem kívánsága egy külön szoba volt. Gyakorlatilag lakótársak lettünk. Onnan kaptam a „jaj de szeretlek”-et, innen meg a feladatokat, mert minden ügyes-bajos dolog rám hárult. A férjem kivonta magát mindenből, a hobbijain kívül semmi nem érdekelte.
Egy találkozás ismét megdobogtatta a szívemet, de nem mertem bevallani, mert nem tudtam milyen hatást vált ki az akkorra már erősen sérült lelkéből. 
Aztán némi gondolkodás után erőt vettem magamon és döntöttem: a lányomat viszem egy budapesti koncertre, felhívom, találkozunk és színt vallok. Előtte egy barátnőm, aki szintén a rajongócsoport baráti körből való, említette, hogy Krisztiánnal együtt volt egy koncerten, aki hozott magával egy fiatal lányt is, akit két napja ismert meg és szerelem volt az első látásra. Pafff! Akkor ma nem vallok! 
Aztán pár nap múlva telefonáltam, mint ha semmit sem tudnék. Kitörő örömmel újságolta, hogy milyen szerelmes, milyen bizalmi viszony alakult ki közöttük ilyen rövid idő alatt, a lány fiatal és szép és hogy ezt nekem köszönheti. Kiszűrtem a fogaim között egy „jaj de örülök”-öt de mintha szíven szúrtak volna.
Aztán levélváltások és telefonálások során megvallottam őszinte érzéseimet, de már másként reagált. A beismeréstől megdöbbent és sajnálkozott, hogy elkéstem. Többször is bizonygatta, hogy a történtek ellenére örökké a szívében leszek, fontos vagyok és maradok is és soha nem akarna nekem semmi rosszat. Megköszönte, hogy pátyolgattam a sebeit és továbbra is kedvel, de tehetetlennek érzi magát. 

Továbbra is írtunk, beszéltünk, de már volt, hogy más hangnemben, mivel ez a lány beköltözött a szívébe és villámcsapásként beleszeretett első látásra. Én meg azt tudtam, csak mondani, hogy bizony-bizony én is szeretem, de nagyon. Folyton sajnálkozását fejezte ki, de ez rajtam nem segített. Így ment egészen addig, amíg a lány egy viber üzenetet meg nem találta a telefonban (ebben az egy-két hónapos bizalmi kapcsolatban). Sérelmezte és kérte, hogy azonnal szakítsuk meg mindennemű érintkezést. 
Ettől kezdve ritkultak a beszélgetések, üzenetváltások. Szerettem volna, hogy találkozzunk személyesen, elsőre ráállt, de aztán irányt váltott és egyértelműen elutasította. Nem veszekedtünk most sem, de olyan lett, mintha valaki megmérgezte volna a viszonyunkat. 
Majd a lány ismét elcsípett valami üzenetváltást.  Ekkor már követelte, és megígértette vele, hogy mindennemű érintkezést teljesen meg kell szakítania velem. Ezúttal komolyan vette az adott szót  és ígéretet, minden szálat elvágott köztünk egyik napról a másikra. Kérte, hogy ne írjak, ne hívjam, mert ha megszegi az ígéretét az lelkiismeret furdalást okoz, csak baja származik mindebből és a boldogságát is kockáztatom, ha kiderül. Zárásként közölte, hogy nem fog reagálni semmire.


Ez nem szimplán egy szerelem, egy kapcsolat volt, hanem egy nagyon értékes barátság is. Hiszen mindent tudtunk a másikról, öt évig jelen voltunk a másik életében. Amolyan lelki társnak tartottuk egymást, ezt többször meg is fogalmaztuk. Azt, hogy velünk megtörténhet, hogy ez a barátság megszakad álmomba se gondoltam, azt meg hogy ilyen értelmetlenül és hozzánk méltatlanul az meg feldolgozhatatlan. 
A lelkiismerettel és érzelmekkel vívott nehéz évek, a boldogtalan házasság, az elveszített barát és szerelem, a gyermekem felnőtté válását tetézte a munkahelyemen elszenvedett megkülönböztetés és sikertelenség. Mindez szinte egy időben szakadt rám egy súlyos depressziót eredményezve. Mivel már képetlen voltam fejben rendbe tenni a dolgaimat, így szakemberhez fordultam. Az első gyógyszeres kezelés nem hozta meg a várva várt eredményt, csak a mellékhatások voltak erősek. Újabb gyógyszer, újabb kudarc. Aztán orvost váltottam, aki szerint aláértékelték a depresszió súlyosságát, most már három gyógyszer, eredmény még semmi, csak a gyötrődés, állandó síráskényszer, kilátástalanság. Az önértékelésem a bányászbéka segge alatt. Úgy érez magamat, mint akivel feltörölték a követ, egy értéktelen csődtömeg.
Érzésem szerint kínlódásomra némi gyógyírt hozhatna, ha sikerülne újra kontaktba lépnem a cserbenhagyó baráttal.  Próbáltam utolérni e-mailben, telefonon, de sikertelenül. Először még csak visszajött az olvasta üzenet, de aztán az sem. Olvasás nélkül törölte. Egyszer egy elvetemült gondolatom támadt, ismeretlen számról felhívtam. Kétségbeesve mondta, hogy ő nem beszélhet velem, mert megszegi a barátnőjének tett ígéret. Erre elborult az agyam és mondtam, hogy nekem is ígértél és milyen gerinctelenség, stb. Majd egy rövid adok-kapok után kinyomta a telefont. Talán életünk utolsó beszélgetése és ilyen méltatlanul történt. Két olyan ember között, akik ezt megelőzően soha nem vesztek össze. 
Képtelen vagyok feldolgozni a történteket, főleg ahogy történtek. Az egyetlen támaszom a lányom, aki javasolta, hogy egy blog formájában írjam ki magamból hátha segít.  De ha csak tanulságul szolgál valakinek már megérte. Nincs két egyforma eset, nincs két egyforma ember. De mindenki hibázhat, hozhat olyan döntést, ami élete végéig kihat rá. Én is meghoztam a rossz döntésemet, majd ennek helyrehozatalával 6 napot késtem. Mert a tervezett beismerő beszélgetés előtt egy héttel még belém volt szerelmes és bármit megadott volna azért, hogy megkaphassa Álmai asszonyát, ahogy ő hívott. Most mindent megtesz, hogy elkerülje nagyívben a mára már rémálmai asszonyává avanzsálódott személyt. Engem. Nem több, hat nap, ennyi és egy rossz döntés garantálja az életfogytig tartó boldogtalanságot!  
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
rubina
A történet minden szava igaz, az érzések amik benne foglaltatnak őszinték. Bevallom azzal a szándékkal írtam, hogy kiírjam az engem ért traumát. De aztán írás közben arra jutottam, ha csak egy valaki is okul a hibámból, már nem volt hiábavaló. A bemutatkozás benne lesz a blogban. Ha elolvastad, nyugodtan véleményezd, abból is lehet valami jó!